2020. január 12. Vasárnap: Szent Margit nyomában
A hely a jól ismert budapesti Margitsziget, ahová a „Hit Pajzsa Nemzeti Egylet és Területi Honvédelmi Klub” szervezte idei szokásos túráját, de inkább helyesebb azt mondani: sétáját. A táv mindössze 7,1 km és nehézségére (de inkább azt mondanám: könnyedségére) jellemző a szintemelkedés adata, ami ebben az esetben 38 m.
Minimális előszervezés azért volt itt, pár nappal előtte regisztrálni kellett, ami előfeltétele volt a részvételnek. Az indulásnál kaptunk egy térképes vázlatot és ezt végigjárva, a megadott pontokon a fákra kifüggesztett kódokat begyűjtve, a célnál már fel is tűzhettük sapkánkra a szép emlékjelvényt, eltehettük a gondosan kivitelezett emléklapot, rajta a szépen megtervezett bélyegzőlenyomattal. A szintidő 2 óra, ami szinte csak sétálva is teljesíthető, volt idő kicsit szemlélődni, nézni a ködöt a Dunán, háttérben a fel-fel sejlő hajók kirajzolódott sziluettjeit. Csodálni a történelmi emlékek sokaságát, emlékezni a régi időkre, emberekre, történésekre.
Láthattuk a Szent Mihály templom, a Szent Margit szobor, a Domokos kolostor és a Ferences kolostor romjait, csodálhattuk az 1823-ban telepített és „Ősplatánként” emlegetett juharlevelű platánfa ágas-bogas rajzolatú fáját. A szigeten körbe húzódó futókör tele volt a szorgalmasan edző fiatalokkal, öregekkel. Itt is érvényes a szabály: közlekedni a vörös szalagon csak futva szabad. Ki is próbáltam: valóban, ha ráléptem, már szinte automatikusan futva vitt a lábam, mint ha én lennék a Kis Muk, a meséből, lábamon a csodatopánka.
Végül emlékezzünk meg a Wikipédia segítségével a névadó Szent Margitról (https://hu.wikipedia.org/wiki/Árpád-házi_Szent_Margit).
A vesztett muhi csata után IV. Béla feleségével, Laszkarisz Mária bizánci hercegnővel együtt Dalmáciába menekült. Ott, Klissza várában született Margit leányuk 1242. január 27-én. Szülei – a tatároktól elszenvedett vereség miatti kétségbeesésükben – felajánlották őt Magyarország megmentéséért.
Margit ennek megfelelően hároméves korában a veszprémi domonkos apácákhoz került, és ott gondos nevelésben részesült. Nevelőnője Olympiades nővér volt. Később a Nyulak szigetén lévő zárdába került át, amelyet apja építtetett. Fogadalmát itt tette le, 1254-ben. Később két alkalommal is lehetősége lett volna fogadalma visszavonására, hiszen minden bizonnyal megkapta volna a felmentést apja kérésére. Ő azonban visszautasította II. Ottokár cseh király és a lengyel király házassági ajánlatát is.
A keresztények az önfegyelmezés és keresztény szeretet példaképének tekintik. A legalacsonyabb rendű munkát is szívesen végezte, és a legrosszabb ruhákban járt. Napjait munkában, éjszakáit imádságban töltötte. Gyakran kínozta magát korbácsolással is. A róla szóló, 1510-ből fennmaradt legenda szerint jövendőmondó képességgel is rendelkezett, amellyel olykor apjának is segítségére volt diplomáciai gondjai megoldásában. 1270. január 18-án halt meg a Margit-szigeti kolostorban, egy héttel 28. születésnapja előtt. Ravatalát 1271 körül Albert és Péter lombardiai szobrászok faragták meg vörös, egyes részeit pedig fehér márványból.
Boldoggá avatása már 1276-ban megtörtént, szentté avatására azonban évszázadokat kellett várni. Tiszteletét 1789-ben hivatalosan is engedélyezték, végül XII. Piusz pápa 1943-ban avatta szentté, mégpedig atyjának húga, Magyarországi Szent Erzsébet ünnepnapján, november 19-én.
2020. január 13. Hétfő: Balaton Körtúra 5. sz. első része: Balatonfüred-Aszófő
Túl nagy előkészültek itt sem voltak, de pár érdekes előzmény igen: pár nap múlva vágányzárat vezetnek be ezen a vonalon és mi ugyebár vasúton közlekedünk (ha lehet), ezért kellett megtapasztalni még, mi is zajlik ezen a vonalon (vasútvillamosítás, vonalrekonstrukció). A másik ok: túratársunk meglátogatása a Balatonfüredi Szívkórházban, aki utókezelésen vesz itt részt. Mivel reggel indultunk és János barátunk csak fél kettő felé szabadult a napi kötelező gyakorlatok alól, ezért adódott a szabad időre a program: egy rövid túra itt a közelben. Meghánytuk-vetettük a lehetőségeket, végül a Füred-Aszófő út mellet döntöttünk, utólag is mondható, jól.
Balatonfüred még ebben a párás-ködös hétköznapon is forgalmas kis település képét mutatta. A helyiek intézték ügyeiket, a boltokban zajlott a bevásárlás, az utakon sok a gépkocsi, bicaj, gyalogos. A városból kivezető gyalogutunk a helyi Zeneiskola mellett vezetett, ami egy nemesi kúria, kis „ékszerdoboz” a városi út mellett. A névadó Ferencsik János karmester, Balatonfüred első díszpolgára, aki 1983-ban avatta fel az intézményt. Ferencsik annak idején a Magyar Állami Operaház és a Magyar Állami Hangversenyzenekar főzeneigazgatója is volt egyben, korának kiemelkedő zenei tehetsége, a magyar zenekultúra egyik világhírű képviselője.
Rövid városi séta után kiérve a szabadba, jóformán nem láttunk semmit a tájból. Tájékozódni persze lehetett, a mobil ilyenkor nagy segítség. Eltévedni persze nem sikerült, hála Ottónak, aki már szinte vakon is eltalál itt a környéken bárhová. Mi a túrafüzet ajánlása alapján, egy meredek, falépcsős ereszkedés után meglátogattuk a kötelezően érintendő Noszlopy-forrást, majd egy hosszú lejtős úton, keresztül a fenyvesen, megérkeztünk Aszófőre. A templomon kívül más látnivaló nem lévén benéztünk a vasútállomásra. A forgalmi irodában, most még forgalmi személyzet teljesít szolgálatot, kaptunk is szép pecsétet a füzeteinkbe.
Volt még a füredi vonatig bő háromnegyed óránk, hát átsétáltunk a peron előtti földeken, a fagyott szántáson keresztül a Kövesdi templomromhoz. A XII-XIII. században román stílusban épült egyhajós templomban a régészek sok értékes szerkezeti elemet tárták fel itt nemrég. A templom kőkerítéssel körülvett temető közepén állott, a falu a törökdúlás idején pusztult el az oszmán birodalom hittérítő katonái által és az óta már sajnos nem támadt fel poraiból. Ottó elővett egyet a mindig magánál tartott mécsesek közül, azt meggyújtva némán emlékeztünk eltávozott szeretteinkre. A romok mellett áll az Almás-forrás kőből faragott építménye, a kis patak kb. 800 m megtétele után már el is éri a Balatont.
Visszatérve a vasúthoz, kis vonatunk hamarosan előbújt a ködből és mi menetrendszerűen megérkeztünk Füredre. A séta és látogatás rövidre sikeredett, hamarosan már ismét a vonatból figyelhettük az épülő-szépülő kis vasúti szakaszt Szabadbattyánig.
Lejegyezte és a fotókat készítette: Sándor Tibor
